Girlboss

There are secret opportunities hidden inside every failure.
 
HomeHome  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share
 

 Isobel Parker Green

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Ez lennék én
Dorka
Dorka
Pillants be az álarcom mögé

Kor :
25

Foglalkozás :
Web fejlesztő, mert a szuperhős nem egy hivatalos munkaköri leírás

Tartózkodási hely :
Párizs



Isobel Parker Green Empty
TémanyitásTárgy: Re: Isobel Parker Green   Isobel Parker Green Icon_minitimePént. Aug. 15, 2014 8:42 pm


Gratulálunk, elfogadva!
Üdvözlünk az oldalon!

Üdv köztünk, Isobel!  ahw 
Ez a karakterlap.., *mit is mondhatnék?* brutálisan jóra sikeredett!  jajdejóó Bevallom, először picit meglepődtem, amikor láttam, hogy szokásodtól eltérően milyen keveset írtál a külsőd és belsőd elemzéséhez.  Látszik, hogy az előtörténeted részletezésére jóval nagyobb hangsúlyt fektettél. Jól tetted, hogy így döntöttél! Nincs mibe belekötnöm, már engedlek is foglalózni, aztán sipirc játszani! Sok sikert a céljaid eléréséhez, illetve ahhoz, hogy megtaláld a bátyádat! Jó játékot! Érezd jól magad köztünk! Smile



_________________ girlboss _________________


[You must be registered and logged in to see this image.]
I wanna be scared. Don't wanna know why
Wanna feel good. Don't have to be right
The world makes all kinds of rules for love
I say you gotta let it do what it does
I love that we're rebels, and we still believe
We're the kind of crazy people wish that they could be
 
Vissza az elejére Go down

Ez lennék én
Anonymous
Vendég
Pillants be az álarcom mögé

Vendég

Isobel Parker Green Empty


A hozzászólást Isobel Parker Green összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Júl. 06, 2016 10:03 am-kor.
TémanyitásTárgy: Isobel Parker Green   Isobel Parker Green Icon_minitimePént. Aug. 15, 2014 7:49 pm




Isobel Parker Green


"Nem lehetsz mindig hibás, nyisd ki a szád és üvöltsd, hogy kapja be a világ."


Személyes adataim


Becenév:
Bell, Izi,
Születési hely, idő:
1995. január 23. Philadelphia,
Kor:
19
Szexualitás:
Hetero
Csoport:
Egyelőre civil
Play by:
Emilia Clarke



Külsőm és belsőm



157 cm magas, hosszú szőke hajú, karcsú alkatú lány vagyok. Újabban öntudatos, célratörő, elszánt, bár a múltban sok volt a hiba és a megingás, igyekszem, hogy a jelenem és a jövőm ennél jóval jobban alakuljon. Szeretem az életet, de ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy a sajátomat. Inkább azokat az életeket, amiket néha eljátszom a szerepeimben. Gyakran vagyok irigy, azokra az alakokra, akiknek a bőrébe bújok. Bár folyamatos küzdelem a létem, az italnak ellenállni, és a kétségbeejtő félelemnek, hogy a testvérem sosem kerül elő, vagy hogy anyám sorsára jutok... De a "hivatásomra" igyekszem összpontosítani, arra amit csinálok, hogy két lábon állhassak a földön, és véghezvihessem amit elterveztem.
Meggyőződésem, hogy egyedül is talpon tudok állni, mármint család, vagy társ nélkül is, csak én, hisz már évek óta úgy tekintem, hogy nincs családom, így nem is nagyon tartok igényt rá. Egyelőre. Most az a célom, hogy sikeres legyek, azután folytatni a kutatást, és majd... úgy gondolom hogy a többi akkor jön, ha itt lesz az ideje. Barátokkal el vagyok látva, az nekem elég, és... új város, új élmények, lesznek majd új barátaim is, remélhetőleg. Ez most elég nekem.



A múltam egy része



Születtem, 1995. január 23-án, Philadelphiában, családom második gyermekeként. Ha létezik a világon igazán átlagos gyermekkor, akkor az enyémnek az első 13 éve ilyen volt. Ugyanolyan átlagos életet éltem a családommal, mint bárki más körülöttem. Az édesapám egy vállalatnál dolgozott, édesanyámnak vegyesboltja volt, a bátyám pedig, aki akkor 15 éves volt, átlagos, bár kissé túl merész kamaszéletet élt. Én meg csak jól megvoltam az életemmel. Legalábbis addig a napig...
13 voltam, amikor egy meleg nyári nap, a nyári szünet kellős közepén, egy este a bátyám nem jött haza a mondott időre. Elment, mondván hogy pár haverjával összeülnek egyiküknél, és kicsit lógatják a lábukat. Azt mondta 11-re otthon lesz. De nem jött haza, sem 11-re, sem éjfélre, sem két órával később. Az édesanyám először a családot hívta, akiknél elvileg lenniük kellett volna, de ott azt mondták, hogy a testvérem és a barátai már 11 óra előtt elmentek onnan, mondván, hogy hazaindulnak. Ezután a többieket is sorra hívták a szüleim, és mindenhol azt a választ kapták, hogy az Ő gyerekeik rendben haza is értek. Csak a bátyám nem került elő sehonnan, és haza sem jött. Végül a szüleim a rendőröket hívták, ám azok először nem is akartak foglalkozni az üggyel, lévén hogy kamaszfiú, úgy gondolták csak elkóborolt pár másik baráttal, vagy találkozott valakikkel, esetleg valami rosszban sántikál, de majd hazajön. Viszont nem jött. Reggelig vártuk, hogy hazajöjjön, mind a hárman ébren, de nem jött senki.
Ahogy a napkelte eljött, a telefonálgatás újra elkezdődött, előbb a barátokkal, majd a rendőrséggel. A barátok továbbra sem tudtak semmit a fivéremről, viszont a rendőrök végre hajlandóak voltak elkezdeni a keresését. Az apánk a kórházakat hívogatta, édesanyám a többi, általa ismert iskolatársat, nem-e tud valaki más valamit. Amikor mindezek is eredménytelenül hagyták az ügyet, a szüleim egy-egy fényképet vettek a kezükbe, és azokkal kezdtünk az utcán járni, a szomszédokat kérdezgetni, járókelőket a környéken, felénk, és arrafelé, amerről a testvéremnek haza kellett volna jönnie. Senki nem látott semmit.
A rendőrség sem volt sikeresebb abban az értelemben, hogy a bátyámat nem lelték meg. De... a barátjáék házától két utcányira megtalálták a hátizsákját, és egy fél pár cipőjét, ezeket a szüleim is azonosították, valamint a hátizsákban ott volt a pénztárcája, abban pedig a nevével ellátott könyvtárjegye, a diákja, és egy fotó rólam. Ott volt a pénze is, szóval nem kirablásról volt szó... semmi más nem tűnt el, csak ő maga. Az édesanyám azt hajtogatta hogy elrabolták, a rendőrség viszont cáfolni igyekezett ezt az elméletet, szerintük erre nem volt bizonyíték.
De nem értettünk egyet. Keresték ők is, és mi is. Napok teltek el, és nem volt új nyom, majd hetek, és még mindig semmi... a szüleim egyre kétségbeesettebbek lettek, míg a rendőrség egyre kevésbé foglalkozott az üggyel. Nem voltak új nyomok, és a régiekkel se mentek sokra, nem volt merre elindulni, így a rendőrök végül... feladták. Nem zárták le az ügyet, de megmondták a családomnak, hogy ne reménykedjünk nagyon, amíg nincs új bizonyíték, nem tudnak mit tenni, és csekély az esély hogy ennyi idő után magától hazakerüljön a bátyám.
A szüleim viszont nem akartak ebbe csak így beletörődni. Édesanyám feladta a boltot, és napot nap után végig azzal töltött hogy a testvérem fényképével, és engem kézen fogva járta a várost, és a környéket, s próbáltunk valami nyomra vagy szemtanúra bukkanni. Hosszú ideig édesapám is velünk barangolt, de amikor a szabadsága már elfogyott, és a munkahelye megelégelte a távolmaradását, választás elé állították, menjen vissza az irodába, vagy elveszti az állását. Persze először ott akarta hagyni a munkáját, de aztán rájött, hogy nem lehet. Valamiből élnünk is kell, hisz mi még itt vagyunk. Ezért hát, ő dolgozott, mi pedig kutattunk anyával.
Habár a bátyámnak megvolt a maga élete, a maga kis világa, mindig ő volt az én nagy testvérem, mindig számíthattam rá, ha rossz fát tettem a tűzre, és ha valaki bántani vagy piszkálni akart a suliban, biztos lehettem benne, hogy ő meg fog engem védeni bárkivel szemben. Amikor eltűnt, és nem maradt utána semmi, csak egy darab cipő, és egy hátizsák... az üres szobája, és a kérdések, melyekre nem volt válasz... úgy éreztem, a világomból kiragadtak egy olyan fontos, meghatározó pillért, amely nélkül a kártyaváram oly ingatag lesz, és olyan de olyan nagyon kétséges lett a jövője, mint... mintha csak papírhajó lettem volna, amit a folyón útnak indítottak, és csak idő kérdése lenne, mikor süllyed el.
Így is történt. Csak idő kérdése volt. Sok idő kérdése. Anyám lassan belebolondult, hogy nem voltak válaszok, és sehol semmi nyom. Apám próbálta a víz felszínén tartani a családot, de nehéz dolga volt, miközben anya egyre több és több súlyt kötött magára. 15 éves voltam, amikor egy este odáig fajult a dolog, hogy betelt a pohár, és a világom újabb bukfencet csinált, annak lévén, hogy anya egy pisztolycsövet dugott a saját szájába, és meghúzta a ravaszt.
Ketten maradtunk apával. De a felállás nem változott. Én az egyik oldalon, ő pedig a másikon. Neki dolgoznia kellett, nem volt ott, mikor szükségem lett volna rá. Én viszont egyedül álltam már a túloldalon, nem volt ott a bátyám sem, és az anyám sem. Anya halott volt, és... ki tudja, talán már rég az a testvérem is, talán én maradtam egyedül aki másban reménykedik, talán... csak áltattuk magunkat hónapokig, évekig...
Kamasz voltam, és egy kamaszt a kétségbeesés, a magány... bolond, őrült, felelőtlen, és helytelen lépésekre vezérli... Velem is így esett. Egy este, elmentem egy buliba. Házibuli, tömeg, zene, és pia aminek nem szabadott volna ott lennie, mégis ott volt. Addig kívülálló voltam, de aznap este... igazi vérbeli tini akartam lenni, olyan aki nem lóg ki, nem kell sajnálni, és aki... jól érzi magát, és nem csak folyton bánkódik, olyan akartam lenni aki felejt!
Így hát felejtettem. Az ital ehhez tökéletes eszköz volt. Segített felejteni, segített ellazulni. Jól voltam. És TÚL jól voltam. Nem akartam hogy elmúljon az érzés, illetve amikor elmúlt, azt akartam, hogy visszatérjen... és ezért képes voltam akármire, és bármire.
Az országunk egyik nagy előnye, hogy könnyű olyan helyeket találni, ahol a pénz beszél, és nem a nagykorúságot igazoló okmányok. Én pedig eleve kerestem az ilyen helyeket, így nem is csoda, hogy meg is találtam őket. Az elkövetkező... kb. egy évben pedig fokozatosan és megállíthatatlanul belevittem magam a rosszba, s eközben új, olyan barátokra tettem szert, akik osztották az életfilozófiámat, mely szerint: "felejteni bármi áron". Amiben pedig baromira sikeres voltam. Olyan sikeres, hogy apámnak csak akkor tűnt fel hogy gond van velem, amikor már harmadik alkalommal vitt haza a rendőrség, és kézhez kapta a levelet, amelyben értesítik, hogy ki vagyok rúgva a suliból. Nem állíthatnám, hogy két lábbal álltam a földön, amikor ezek történtek... a "lazulási vágyam" ekkorra olyan mértékekbe csapott fel, hogy már erővel kellett visszatartani magamat az ivástól. De nem voltam túl erős és megbízható ebben, így hiába kaptam büntetést, és parancsolt rám apám, hogy fejezzem be ezt az önpusztító életet, én nem tudtam megállni a dolgot. Körül-belül két nappal a büntetésem kiszabása után, apám munkahelyére a rendőrségről érkezett egy telefonhívás, mely szerint letartóztattak, engem meg három ivócimborámat, akik közül egy meg is sérült, miközben épp egy italboltba törtünk be. Pechünkre a tulaj az épület emeleti lakásában lakott, és meghallott minket, amikor pedig szemben találta magát a "betörőkkel", és egyikük egy törött üveggel indult meg feléje, ő jogosnak találta ha megvédi magát, és lábon lőtte az illetőt, a mellékesen szólva, törvényesen, önvédelemre tartott fegyverével, így mi komoly pácba kerültünk, amikor elcsíptek a zsaruk. A betörés, és a kórházi ügy is a mi nyakunkban volt, hisz mi betörtünk, fenyegetően viselkedtünk, és a végén meg is próbáltunk elszökni a rendőrök elől, így... nem állt jól a szénánk.
Az enyém különösen rosszul állt, mert apám a szavai alapján, szíve szerint kitekerte volna a nyakam, amikor mindezt meghallotta. Előre leszögezte, hogy ne számítsak túl sok jóra tőle ezek után, arra meg főleg ne számítsak, hogy majd megpróbálja kimosni a fejem ebből a guzmiból, mert én kavartam magamnak, hát akkor viseljem is a következményeket.
De kivételesen szerencsém lett. Bár a vád képviselője a fejünket akarta ezüst tálcán, példa statuálásának képeként, hogy a fiatalok sem tehetnek meg akármit, de a bíró végül úgy döntött, velem elnéző lesz, HA együttműködök. A többiektől eltekintve, én büntetlen előéletű voltam, a tulaj is azt vallotta, hogy én nem támadtam rá úgy mint az a társam akire rálőtt, és a "rendkívüli családi háttérre" figyelemmel, vagyis hogy a testvéremnek nyoma veszett, anyám megölte magát, apám meg tojik rá élek-e vagy halok, a bíró úgy vélte, nem ártana meg, ha megpróbálnának előbb kikupálni, mielőtt a süllyesztőbe vetnek. Szóval alkut ajánlottak. Választhattam a letöltendő börtönt, annak képében hogy az ügyünket felnőttekéhez mérten tárgyalták, vagy választhattam egy "önkéntes" elvonókúrát, és 60 óra közmunkát. Bár nem rajongtam az ötletért, hogy eldobjam az egyetlen dolgot magamtól, ami az elmúlt időkben értelmet adott az életemnek, és erőt öntött belém, de a börtönért sem nagyon ugrabugráltam volna, így végül rábólintottam az elvonóra.
Azt nem állítanám, hogy rögtön angyalka is lettem... először nem nagyon akartam részt venni semmiben amit ott ajánlottak, mint például csoportterápia, meg önkifejező gyakorlati órák munkái, és a többi, és a többi... de amikor már kezdtem úgymond unni magam ott, és elég rosszul is voltam az alkohol nélkül, akkor végül hagytam magam megtörni, és belementem a játékba.
Itt következett be a fordulópont. A mentorom, aki az állapotom kiküszöbölésében volt hivatott segíteni, egy olyan fickó volt, aki rögös úton jutott el idáig. Mármint hogy másokon segítsen. Eredetileg nem ez volt a munkája. Anno, a filmiparban volt egyfajta ügynök. Színészeket, és színésznőket foglalkoztatott, és egész jól is ment neki. De aztán a felesége meghalt, ő pedig inni kezdett. Végül ő is az elvonón kötött ki, és bár kétszer kellett nekifutnia, de végül leszokott az alkoholról. Később mentorként kezdett segíteni a klinikán. Ez lett az új életcélja. Ő indított el egy afféle "szakkört" a programban, a csoportterápia egy formájaként. Amolyan színészkurzust, amibe engem is bevont. Ez volt az a pont. A pont, ahol észrevétlenül egy elágazáshoz értem az életemben, és meg sem kérdezve, meg sem torpanva, és át se gondolva merre akarok menni, egyszerűen mentem a mentorom után az egyik irányba. Mint utólag kiderült... a jó irányba.
A program végére, ez a kurzus, egy színdarabot tanult be, a darab bemutatója a családjainknak szólt. Mivel ez a központ főleg fiatalok számára állt fenn, így nagyjából mindenkinek a szülei voltak azok, akiknek be akarták mutatni, hová jutottak el a program ideje alatt, hová fejlődtek, mennyire javultak meg. Ezért küzdött mindenki, aki benne volt. Hogy bizonyítsanak, hogy képesek jobbá válni, megjavulni, és vinni valamire. De én nem az apámért csináltam. Nem neki akartam megmutatni hogy tudok jobb is lenni, mint amit eddig látott, hiszen... ő már engem nagyon régóta nem is "látott", de nem is akart igazándiból "látni". A program ideje alatt rájöttem, míg a színtársulatba jártam a foglalkozásokra, hogy... nem érdekel apám véleménye, és hogy mit fog látni bennem a végén, amikor kimegyek innen. Rájöttem, hogy mindössze csak két embernek akarok megfelelni. Egyrészt, önmagamnak. Meg akartam mutatni magamnak, hogy én is érek valamit... hogy én is képes vagyok valamire ami jó. Ami nem az ivás. Valami olyanra, amivel elmondhatom mit érzek, de másoknak se és magamnak se ártok vele...
Másrészt, még ha nem is volt ott, nem is tudtam hol van, és nem is tudtam él-e még egyáltalán, de meg akartam mutatni a testvéremnek... meg akartam neki mutatni, hogy már nem az a kislány vagyok, akinek szüksége van rá, hogy ő jöjjön és megvédjen, hanem már én is meg tudom védeni önmagamat. Képes vagyok harcolni, képes vagyok kiállni az emberek elé, büszkén kihúzni magam, és azt mondani nekik, hogy "Igen, ez vagyok én!". Meg akartam mutatni hogy méltó vagyok rá hogy a testvére legyek, mert őt sem láttam soha gyengének, nem láttam a sárban feküdni részegen, és nem láttam ahogy tönkreteszi az életét, hát én sem tehetek ilyet!
A program végén... a darab bemutatásának napján, már tudtam mit kezdek magammal, ha kijutok az elvonóról. Tudtam, hogy találtam egy utat, amin tudok haladni, és amin megéri haladnom. És ami még fontosabb. Tudtam, hogy van egy út, ami talán segíthet eljutni olyan magas szintre, ahol újrakezdhetem édesanyám munkáját, vagyis azt, hogy felkutatom a testvéremet. A környékünk átkutatása nem volt elegendő, hát magasabb szintekre kell törni. Magasabb és magasabb és még magasabb szintekre, olyan magasra, ahonnét már a világon mindent belátni, és nincs se élő se holt, aki elbújhatna előlem.
Így esett, hogy amint az elvonónak vége lett, és engem elbocsájtottak onnan, hogy már hazamehetek, másnap első dolgom volt felkeresni a társulatot, amit a mentorom ajánlott. Ami egyrészt, a közmunkámnak is megfelelő helyszín volt, másrészt pedig jó hely volt arra is, hogy képezzem magamat. Ledolgoztam a kiszabott óráimat, amíg a társulattal idősek otthonába és gyerekkórházakba jártunk előadni, és közben ápoltam az eddig nem tapasztalt tehetségemet, énekelni, táncolni, és előadni tanultam. Új iskolába mentem, és ezúttal példásan teljesítettem, sikeresen be is végeztem, és egy igencsak neves iskolában készültem továbbtanulni, ahova igaz ugyan hogy alapból nem sok esélyem lett volna bejutni a bírósági csetepaté miatt, ám de a mentorom, és a társulatvezetőm, meg az iskolám igazgatójának ajánlásával már belementek, hogy elmehetek egy felvételi vizsgájukra, és megmutathatom hogy mit is tudok.
Íme, ezért vagyok most itt, ezért érkeztem Seattle városába. Egy hét múlva felvételizek, addig pedig van időm megismerkedni a várossal, az emberekkel, a környezettel... aztán pedig majd meglátjuk... ha felvesznek az iskolába, akkor maradok, ha nem, akkor "Isten veled, Seattle!", de egyelőre reménykedem, remélem hogy felvesznek, és tanulhatok, és játszhatok, és... tovább haladhatok az úton, melynek végén remélhetőleg a testvérem vár...
Készítette - Jacqueline Moore
Vissza az elejére Go down
 

Isobel Parker Green

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Girlboss :: Civil-